This page contains a Flash digital edition of a book.
Vásárhelyi Látóhatár Ő, mióta a fia megházasodott, a városban lakik a feleségével. Itt már az a szokás. A fiatalok maradnak a tanyán a


földdel. Az öregek pedig hazamennek a városba pihenni s aztán meghalni. A pihenés rájuk is férne, de nehéz meg- nyugodni annak, aki élete javarészét kinn, a tanyán küzdötte át, mindennapos, kemény tusákban a földdel. Tizenkét éve, hogy hazahurcolkodtak és ő még most sem szokta meg a várost. Nincs ott egy tenyérnyi föld, vagy valami zöld hely, csak kő, tégla, utca, por, zaj, autók meg házak. Mit csináljon olyan helyen a parasztember. Eljárogat a templom- ba, a kávéházba, az egyletbe, a városházára, kimegy a piacra, szóval dologkerülővé válik. De ezt ő nem szokta meg s nehezére esett volna a városi élet, ha nem talál valami tennivalót otthon is. Tehenet hajtatott haza, disznót hízlalt és szőlőt ültetett a kertbe. Egy nap se tudott meglenni munka nélkül. A házkörüli munka eléggé lekötötte, mégis ha csak alkalma nyílt rá, kijött a tanyára. Néha kocsin, de legtöbbször


gyalog, minden héten kilátogatott, még a legnyagyobb télben is. Tavasszal még sűrűbben és amint beállt a nyár, erő- szakkal se lehetett volna otthon tartani. Nem a gazdaság miatt, mert azt a fia vezette s vele meg volt elégedve nagy- jából. Ha csak megállhatta, nem is avatkozott bele a dolgokba. De mégis, szerette legalább nézni a tanya életét, be- le-bele kóstolni néha. Átment az út túlsó felére. Hamar elérte a mesgyekarót, ahonnét elég nagy gyöp kezdődött. Felsóhajtott, hosz-


szan, öregesen, de meglódult szívvel. Ez már a saját földje volt. Rá is lépett azonnal, bár a fű nedves volt s néhol még a víz is megcsiccsant a csizmája talpa alatt. Meglassította a lépteit, többször meg is állott, kinézett a kalapja alól s te- kintetével körülölelte maga előtt a földet, melynek közepén akácok között állott a tanya. Az ő tanyája. Megsimogat- ta pillantásaival a fehér falakat, a barna tetőt, a kazlak avas hátát, a fák lombját és sárga oldalát. Milliószor látta már életében ezt a képet, de még mindig tudott gyönyörködni benne és különösen mostanában, az évek gyorsabb ira- ma közben egyre szebbnek látta. Ez a kép volt az, ami akarva, akaratlan, nem engedte nyugodni, hétről-hétre kiszó- lította őt a városi pihenésből.


Megbotlott valamiben. Visszanézett, lehajolt érte és mosolyogva vette föl. Nagy darab kerek, laposra száradt tehéngané volt.


Árvagané. Így hívják ezen a vidéken. Tehenek szórják el legelés közben, a nap megszárítja, az emberek összeszedik, mert itt, ahol kevés a fa, jó tűzrevaló. Szép darab, oszt mán jó száraz is – mondta magában az öreggazda. Tört a széléből egy darabkát és az ujjai közt


szétmorzsolta. A kanász szokta ezt összeszedni, de ha már fölvette, sajnálta elhajítani. Elindult vele befelé. Útközben talált még néhányat. Fölborítgatta azokat is. A szárazát föl is szedte, a vizesét ott-


hagyta, hogy süsse még a nap. A gyermekkorára gondolt. Arra az időre, amikor még mint kanász legeltetett ezen a gyöpön. Akkor sokkal több


volt a jószág és így több az árvagané. Sokszor egész kis halmot raktak belőle a szárazabb helyeken. Emlékszem rá, néha versenyeztek is a szomszéd gyerekkel, hogy melyikük szed össze többet. Gyűjtötték napokon át reggeltől es- tig s mikor be akartak hajtani, megszámlálták. Amaz sokszor megcsalta, átszaladt az ő területére is, vagy kettétörte a nagyobbakat. Egyszer meg ellopott a csomójából egy egész öllel. Mindjárt észrevette és iszonyúan elverte az osto- rával. Még a vére is kiserkedt a lábaszárából... Azon vette észre magát, hogy a két keze tele van árvaganéval. Elmosolyodott a szórakozottságán. Újabb darabok


kerültek eléje és most már fölszedte azokat is. Úgysem hozott semmit a városról, hát beviszi ezt, ne mondják, hogy üres kézzel jött. Majd örül neki a menye, megfő nála az ebéd... Föl is szedte mind, amit útközben talált. Az utolsókért már alig tudott lehajolni. Tele volt a melle is egész az állá-


ig. Kezeit összekulcsolta a teher alatt és úgy haladt befelé. Közben meglátta a részeseket, akik távolabb arattak. Szeretett volna közéjük menni és beszélni velük, de evvel a


teherrel nem cipekszik már odáig. A kapu be volt téve, alig tudta kitaszítani a térdével és becsuknia már nem sikerült. A kazaloknál fáradni kezdett,


nehéznek érezte a terhet, jó lett volna letenni, de már, ha eddig cipelte, beig nem szakad meg. A kutyák kijöttek eléje, de nem ugatták. Megismerték és hízelegve csóválták farkukat, s hogy nem szólt nekik,


bebujtak ismét a hűvös ólba. Lassan elérte a ház végét. Valahonnét a menye hangja éppen akkor zavarta a lányt tűzrevalóért s az mellette fu-


tott el. Hó, megájj, ide avval a kassal, de gyorsan, mert nehéz. Éppen színig lett vele a kas. A lány bámult rá egy pillanatig és a száját is eltátotta, mintha mondani akart volna valamit.


47


Page 1  |  Page 2  |  Page 3  |  Page 4  |  Page 5  |  Page 6  |  Page 7  |  Page 8  |  Page 9  |  Page 10  |  Page 11  |  Page 12  |  Page 13  |  Page 14  |  Page 15  |  Page 16  |  Page 17  |  Page 18  |  Page 19  |  Page 20  |  Page 21  |  Page 22  |  Page 23  |  Page 24  |  Page 25  |  Page 26  |  Page 27  |  Page 28  |  Page 29  |  Page 30  |  Page 31  |  Page 32  |  Page 33  |  Page 34  |  Page 35  |  Page 36  |  Page 37  |  Page 38  |  Page 39  |  Page 40  |  Page 41  |  Page 42  |  Page 43  |  Page 44  |  Page 45  |  Page 46  |  Page 47  |  Page 48  |  Page 49  |  Page 50  |  Page 51  |  Page 52  |  Page 53  |  Page 54  |  Page 55  |  Page 56  |  Page 57  |  Page 58  |  Page 59  |  Page 60  |  Page 61  |  Page 62  |  Page 63  |  Page 64  |  Page 65  |  Page 66  |  Page 67  |  Page 68  |  Page 69  |  Page 70  |  Page 71  |  Page 72  |  Page 73  |  Page 74  |  Page 75  |  Page 76  |  Page 77  |  Page 78  |  Page 79  |  Page 80  |  Page 81  |  Page 82  |  Page 83  |  Page 84  |  Page 85  |  Page 86  |  Page 87  |  Page 88  |  Page 89  |  Page 90  |  Page 91  |  Page 92